Mivel megfogadtam magamnak, hogy idén több albumot hallgatok, ennek eleget téve paint by numbers festegetés mellé beraktam a Coronatus legújabb albumát. Néhány előszó, gondolat:
A német Coronatus már nagyon régi múlttal bír, 1999 óta zenélnek, én a 2007-es debütáló, Lux Noctis lemezükkel ismertem meg őket. A magazin révén is figyeltem, mennyi tagcsere volt náluk, őszintén szólva egy idő után már nem is nagyon követtem a váltásokat. Alap elképzelésük a két énekesnős felállás, az egyik rendszerint operahangon énekel, a másik karcos rockhangon. Bár kétségkívül egyedi ötlet (ráadásul ez eredetileg a véletlen műve volt, amikor meghallgatást tartottak, és a végén nem tudtak a két énekstílus közül választani, így mindkét jelöltet megtartották), de az utolsó néhány albumnál már nagyon erőltetettnek érzem a dolgot. Egy-egy külföldi kritika jól megfogalmazta, hogy ez a két, teljesen eltérő stílus nem feltétlenül illik egymáshoz. Izzadtságszagú, erőlködős, a mély, karcos rockhang nem mindig tudja kiegészíteni az operát, igazodni hozzá, és fordítva sem szerencsés.
Nekem emellett az is beszédes, hogy csupán egyetlen alapítótag maradt, a dobos Mats Kurth, az összes többi poszton átlag egy-két évente cserélődnek a tagok. Kivétel ez alól a 2019-ben beújított állandó hegedű, amit Kristina Jülich szállít - minő meglepetés, ő Mats párja, valószínűleg ennek köszönhető, hogy még bent van a csapatban. Nem szép tőlem, tudom, de számomra ez olyan képet fest, hogy Mats összegabalyodott egy hegedűssel, és betette a csapatba, azóta pedig ketten az értelmi szerzői a daloknak. Ezzel a Coronatus műfaja is megváltozott, a kezdetekben szimfonikus metal volt, most azonban már inkább folk metal.
Mindenesetre gyanús, hogy ennyire nem tudnak megmaradni a zenészek Mats mellett.
Nézzük akkor az új albumot!
A Dreadful Waters a Coronatus tizenegyedik albuma. Az előző, Atmosphere lemez és e között ismét volt énekesnőcsere, a rockhangot most Nemesis szállítja Moni Francis helyett. Az operaposzton megmaradt Leni Eitrich, és még társult a kettős mellé Sabine Unger, akinek szerepét egyelőre nemigen értem, és azt sem tudom kivenni, az albumon hol hallható (korábbi bejegyzésekből úgy vettem ki, hogy koncerteken Sabine viszi Leni részeit, mert Leninek a tanulmányai és munkái mellett nem fér bele az idejébe).
A dalok egynek elmennek, háttérzenének megfelelnek. Talán a Dark Ice és az albumzáró Die Hexe und der Teufel volt az, amire elismerően bólintottam. A legtöbb helyen fülbemászóak a hegedűtémák is. Összességében semmi kiemelkedő, és itt-ott olyan érzésem is volt, hogy az adott dallamokat már hallottam valahol. Valamelyikben például a refréntéma emlékeztetett a Within Temptation - Silver Moonlight refrénjére, de sajnos ilyen korábban is előfordult: az Atmosphere albumon volt egy dal, ami pedig egy az egyben a Nightwish - The End of All Hope témáit koppintotta.
Az énekesnőkkel kapcsolatban azt érzem, hogy egyikőjük sem elég erős karakter ahhoz, hogy elvigye a hátán a dalokat. Külön-külön valószínűleg el is véreznének, de még együtt sem az igazi. Nemesis hangja kifejezetten irritál (az pedig pláne, amikor 'sejtelmesen' beszélt és nevetett itt-ott), Leni erőtlen és tizenkettő-egytucat. Ők már a sokadik énekesnők a Coronatusban, és azt érzem, hogy egyre lejjebb csúszik ez a dolog, már nincs minőség, csak az erőltetett elképzelés, hogy "ide egy operás, oda meg egy rockos", és mindegy, hogy nem jók, csak legyen meg a szokott felállás.
Bár nagyon régóta próbál a Coronatus igazán betörni a female metal piacra, és szinte pánikszerűen adogatják ki az albumokat, nekem az a benyomásom, hogy ez már nem lesz jobb, sőt. Valószínűleg Mats az, aki görcsösen ragaszkodik szeretett projektjéhez, és nem akarja elfogadni, hogy ez már nagyon nem az igazi. A Lux Noctis (bár azt is sokan lehúzták) szerintem kifejezetten ígéretes lemez volt, láttam potenciált bennük, és még a következő években is akadtak erős pillanataik, jól sikerült albumaik, de most már csak ugyanazokat a köröket futják. A 2019 The Eminence of Nature már olyan lemez volt, ami számomra unalomba fulladt (pedig az előző, Secrets of Nature nagyon is tetszett), és a 2021-es Atmosphere-t is hiába hallgattam meg többször, egy hangra sem emlékszem belőle.
Szóval Mats és a nője valószínűleg jól érzik magukat ebben a projektben, de a többiek mintha unnák, Leni nem is nagyon tudja, hogy viselkedjen mondjuk a videóklipekben, zavartnak tűnik, mint aki számára kényelmetlen és ismeretlen ez a műfaj (úgy tudom, ő komolyzenei vonalon mozog, és ez az első rock/metal projektje). A rockhang poszton utoljára Mareike Makosch tudott maradandót nyújtani, egyébként ott már jó ideje lejtmenet van.
Kíváncsi vagyok, meddig húzza még ez a banda. Összességében nem bánom, hogy meghallgattam az új albumot, háttérzenének jó lesz, ha épp nem jut más az eszembe.
