Kiközösítés főműsoridőben - gondolatok

Eredetileg nem erről szerettem volna írni, de annyi gondolat kavarog most a fejemben ezzel kapcsolatban, hogy inkább kiadnám magamból.

Rólam köztudott, hogy nem nézek tévét. Ez kicsit régre nyúlik vissza. Amíg otthon laktam, mindig mindkét szobában ment a televízió, ezért sok olyan dolgot láttam, amit még felnőttként sem sikerült megemésztenem. Ma már tudom, hogy ez is a betegségem része. Az agyam egyszerűen nem úgy regisztrálja a beömlő jeleneteket, ahogy kellene. Hiába tudom egyébként, hogy amiket látok, azok megrendezett, eljátszott dolgok, mégis valósnak élem meg, felzaklatnak a képek, hangok. Ezért nem nézek filmeket sem, vagy csak nagyon ritkán. Még egy vígjátékban is vannak viccesnek szánt véres, gyilkolászós jelenetek (sosem felejtem el, amikor az egyik exem megnézette velem a Dogmát…), emiatt úgy érzem, sosem vagyok biztonságban, és ha új filmet, műsort mutatnak nekem, mindig gyomorgörccsel ülök neki.
Amióta egyedül élek, száműztem a tévézést és a filmnézést az életemből. A párom szeret tévézni, ezért közös megegyezéssel az egyik szobában van televízió, de ha ő azt nézi, én nyugodtan behúzódhatok a saját szobámba, így mindenki boldog. Hogy, hogy nem, valahogy odakeveredtem mellé, amikor elkezdte nézni az Árulókat, és odaragadtam, így ez most nekünk egy közös program, hogy minden adást együtt megnézünk. A műsor egyébként nagyon izgalmas, tetszik a koncepció, a helyszín, szóval szívesen nézem. Nem tudom, ki mennyire ismeri, követi vagy nem követi, ezért ezt most nem is szeretném jobban kibontani, csak annyira térnék ki rá, amennyire a bejegyzésem megkívánja.
Lényegében x játékos nyomozgat, ki köztük az ártatlan és ki az áruló. Afféle gyilkosos játék, amilyeneket sokan gyerekként is játszottak az osztályukkal, vagy a baráti körükkel. Megy a klikkesedés, a „mindenki gyanús mindenkinek”, főleg ahogy haladunk előre a műsor vége felé. A játékosok legtöbbje szegről-végről, jobban vagy kevésbé ismeri egymást, gyakran mennek az ölelkezések, a „jaj, így szeretlek, úgy szeretlek” jelenetek. Van ott azonban egy olyan játékos, aki nem tud beilleszkedni ebbe az ömlengős, „szemedbe mosolygok, majd hátba támadlak” körbe. Egyszerűen mert zárkózottabb és érzékenyebb, illetve nem is ismerik őt a többiek, mivel nem celebről beszélünk, hanem egy színésznőről, és nem az agyonnyomatott nevek közül származóról.
Adva van a fő koncepció: a többiek árulónak hiszik, pedig ártatlan. Miért hiszik árulónak? Mert ő csendesen meghúzódott. Rászóltak egyesen: ez gyanús, ne így csinálja. Akkor az adott játékos előjött eddigi megfigyeléseivel, hogy segítse a nyomozást – akkor pedig azért vált gyanússá. A nézőnek ez egy pontig szórakoztató, hiszen röhögünk a markunkba, hogy mennyire rosszul gondolják a többiek, mi bezzeg tudjuk itt a tévé másik oldalán, hogy a játékos ártatlan. Azonban ez – számomra – részről részre egyre kellemetlenebb, sőt, felzaklat. A legutolsó adásban már arra is beszóltak, hogy kicsit erősebben sminkelte ki magát, EZ GYANÚS, letorkolják, ha szóhoz jutna, leszólták, miért nem ment oda hozzájuk bratyizni az egyik feladat után, gyakorlatilag minden lélegzetvételét megkérdőjelezik. Látszik szegényen, hogy erősen küzd, de egyre kimerültebb ettől a rengeteg támadástól. A legutóbbi adásban egy újabb, durván kiközösítő jelenetnek lehettünk szemtanúi: a játékos ismét megpróbálta rendezni a nézeteltéréseket, eloszlatni a félreértéseket, ám az öt-hat főből álló brancs gyakorlatilag lehurrogta őt, majd még odavetettek egy „de azért köszi a próbálkozást”-féle mondatot. Ekkor a játékos sírva vonult félre.

Lehetne most olyan kérdéseken rugózni, hogy „ez csak egy műsor”, „tudta, mit vállal”, „nem láthatjuk teljesben, mi volt ott, hogyan vágták meg”, „nem tudhatjuk, milyen feszült idegállapotban vannak a játékosok”, ezeket nem is vitatom. De induljunk ki abból, amit mi, nézők láthatunk az egészből! Ez a kiragadott eseménysorozat sajnos egy az egyben lefesti az iskolai kiközösítéseket is. Amikor kipécéznek valakit, csak mert más, mert nem tud a birkanyájjal menni, mert nem sikerül a megfelelő embereknél bevágódnia, mert csendesebb, mert nem ölelkezős, mert introvertált – és még sorolhatnánk, a lista végtelen. Ma már létezik erre a ’bullying’ kifejezés, az én időmben még nem így hívták, de létezett, ahogy előttem és utánam is. Sajnos. És ez a szomorú. A műsor esetében annyi a megnyugtató, hogy itt már felnőtt emberekről beszélünk, akik csak néhány hétre voltak így összezárva, utána mindenki mehetett Isten hírével, nem is kell többé érintkezniük (bár azért remélem, később bocsánatot kértek/kérnek a játékostól az undorító viselkedésükért). Hozzáteszem, ez a felnőtteket sem menti fel, és ugyanúgy elítélem, ha például egy munkahelyen megy a másik fúrása és cseszegetése. De amikor gyerekként/tinédzserként, a fejlődés és felnőtté érés közepén érik az embert ilyen kiközösítések, bántalmazások, az nagyon súlyos, néha helyrehozhatatlan sérüléseket és nyomokat hagy az emberben.

Aztán az ilyen ember leül megnézni egy műsort, és a látottak visszahozzák a régi traumákat.

Nem tudom, miért van ennyire belekódolva az emberekbe, hogy rászálljanak arra, aki kilóg a sorból. Mi hasznuk származik belőle? Ettől lesz nekik jobb? Igen, sajnos. A volt osztálytársaim is felnőttek, élik az életüket, úgy emlékeznek vissza az iskolára, mint életük legszebb éveire, és némelyikük MÉG MINDIG képes röhögni rajtam. Valószínűleg a kiközösítésemre is egy jó heccként gondolnak vissza. Én régen azzal áltattam magam, hogy majd ha felnőnek, talán felnőtt fejjel elszörnyednek régi tetteiken, de sajnos amennyit később még tapasztaltam belőlük, nem ezt igazolja. Nem ismerőseim a közösségi felületeken (ezt anno még ki is kérték maguknak, hogy miért nem igazolom vissza őket), de így is eljutott hozzám két eset, már jóval az elballagásunk után. Az egyik esetben éppen osztálytalálkozót szerveztek, és egy nyilvános bejegyzés kommentszekciójában vitatták meg a részleteket. Miután én jeleztem, hogy nem kívánok részt venni az eseményen, ugyanebben a szekcióban zúgolódtak, röhögtek rajtam, pletykákat terjesztettek rólam. Rendkívül érett viselkedés.
A másik esetben valamelyik gimis osztálytársam megtalálta az egyik feltöltött dalomat a Youtube-on, és közzétette az idővonalán. Több volt osztálytárs leszólta a dalt, a hangomat, röhögtek, „még mázli, hogy gimiben nem vágta belénk a nagykést”, „miért nem mondja meg végre valaki neki, hogy ne erőltesse az éneklést?” Mivel mint mondtam, nem ismerőseim, ezért erről nem is szereztem volna tudomást, de az egyik egykori gimis barátnőm is látta a bejegyzést, és ő mesélte el a dolgot. Hát, nem mondom, elkeserített – ezután évekig nem, vagy csak alig-alig mertem megosztani a dalaimat, szinte titokban bűvészkedtem fel őket egy-egy kevésbé ismert felületre.
Szóval igen, a bántalmazókat, kiközösítőket ez valamiért kielégíti, boldoggá teszi, de soha a büdös életben nem fogom megérteni, miért. Nem azért, mert ne tudnék belemélyedni ebbe, boncolgatni, hogy „hát biztos ő is önbizalom-hiányos volt, és ezzel ellensúlyozta”, „hát biztos rossz volt otthon a családi háttér”, szóval lehetnék megértő és empatikus, de nem akarok az lenni. Mert én voltam az, aki elszenvedte a szemétségeiket, ezért nem, nem tudok elnéző lenni.

Mindemellett az évek elteltével ezek egyre inkább háttérbe szorulnak a lelkemben, nem gondolkozom a volt osztálytársaimon, de bizony az olyan szituációk, mint amit a műsorral kapcsolatban írtam, néha még előhozzák. Ilyenkor elönt a tehetetlen harag, de már nem magam miatt, hanem azért, mert tudom, hogy még rengeteg, RENGETEG helyen folyik a kiközösítés, a bullying, a bántalmazás, szerintem minden iskolára jut egy, és a rohadt életbe, ez nem helyes. Ezt valahogy alapjaiban ki kellene gyomlálni az erre hajlamos emberekből. De még mindig nincs hatásos közbelépés, még mindig kapjuk a híreket, hány fiatal lett öngyilkos, hány ember betegedett bele a támadásokba.

Bárcsak tudnék hasznos tanácsot és megoldást adni, de nem tudok. Ugyanakkor ölbe tett kézzel sem tudok ücsörögni. Jelenleg a legtöbb, amit tehetek, és amit már tíz éve teszek, hogy megosztom a gondolataimat, hátha segítséget nyújtok a sorstársaimnak.

Sajnálom, hogy ez egy ilyen csapongó bejegyzés lett…

U.i.: Ezután sem fogok tévét nézni.