Könnyedén mondjuk, hogy 'szeresd magad', 'fogadd el magad', de ez egy nagyon nehéz valami. Hiszen nézzük csak meg, mi jár például egy Borderline személyiségzavarral! Szélsőséges hangulatzavarok, olyan rohamok, ami alatt, mondhatni egy módosult tudatállapotban, akaratunkon kívül bántjuk a szeretteinket. Ezt követi a masszív bűntudat, a szembesülés azzal, hogy bántottunk valakit, akit szeretünk. Ez pedig - főként ismétlődő esetekben - már hozza is magával az öngyűlöletet.
Ha mindez még ráadásul úgy történik, hogy nincs diagnózis, tehát nem is tudjuk, mi történik velünk, akkor ez még nehezebb eset. Mert mivel nem tudjuk, mi ez, nem is vagyunk képesek elválasztani a 'beteg' felet és az igazi önmagunkat egymástól. A kettő teljesen összekeveredik, megkérdőjelezzük, kik vagyunk, mi ez a valami, amit nem tudunk uralni, és szerintem ilyenkor az a legutolsó gondolatunk, hogy szeressük magunkat - már hogyan is tehetnénk, amikor a szerettünk éppen miattunk sír?
A depresszió sem könnyíti meg a helyzetet. Annak egyik tünete, hogy mindent sötétnek és kétségbeejtőnek látunk, elhagy minket az életerő, néha az ágyból sem tudunk kikelni, néha egy sima mosakodás is hatalmas megerőltetést kíván, vagy az, hogy lejussunk a sarki boltig. Torz képet látunk magunkról, egy sokkal rondább képet, mint amilyenek valójában vagyunk. Ugyan hogy tudnánk ezt a torz valamit szeretni?
Ahhoz, hogy az önszeretet, de legalábbis az önelfogadás útjára lépjünk, elsőként meg kell tanulnunk a mentális betegségek tüneteit elválasztani az igazi önmagunktól. Ez nagyon-nagyon nehéz, minél később kap az ember szakmai segítséget, annál nehezebb. Mert minél tovább élünk 'kezeletlenül', annál inkább összekeveredik, mi az igaz, mi a hamis, mik a reális és az irreális félelmek, és még sorolhatnám. Ha ezeket a betegségeket megszemélyesíteném, azt mondanám, egy gonosz lény él bennünk, akinek az az érdeke, hogy rossznak, szerethetetlennek és haszontalannak lássuk magunkat, hátranyomva, vagy magába nyelve az egészséges énünket. Ő 0-24-ben a fejünkben, lelkünkben van, és a környezetünkben hiába próbálnak a szeretteink arról meggyőzni minket, hogy 'de hát mi szeretünk', meg 'igenis egy okos, szép és szeretni való ember vagy', mert a gonosz lény erősebbnek bizonyul.
Szóval nem szépítem, ez egy iszonyatosan hosszadalmas folyamat tud lenni, de természetesen embere válogatja, nincs két egyforma eset, két egyforma lélek, két egyforma sors. Ebből a szempontból én csak a magam nevében tudok beszélni. Igen, én is rengetegszer megkaptam az elmúlt években, hogy próbáljam meg elfogadni, szeretni magam, csináljak önismereti ezt-azt. És én próbáltam. De azt gondolom, ez egy olyan pont, amihez egyszer csak elérsz, és akkor már tudsz vele dolgozni. Az első évek rengeteg más munkáról szólnak. Terápiákról, kezelésekről, eltemetett sérülésekkel való szembenézésről. Ki kell bogozni, hogy mik rakódtak ránk, hol, miért, és igen, ez egy nagyon hosszú folyamat, ami felkavarja az állóvizet, sok-sok fájdalmat felszínre hoz, és nem csettintésre, varázsütésre oldódnak meg.
Nem tagadom, néha előfordult velem az, hogy a gyógyulás gondolata megrémített. Nem azért, mert nem akartam jobban lenni, nagyon is akartam. Ugyanakkor felmerült bennem: mi marad belőlem, ha meggyógyulok? Ki leszek akkor? Mire engem diagnosztizáltak és kezelni kezdtek, addigra már tíz éve küszködtem a tünetekkel. Annyira eggyéolvadtam velük, hogy már nem is láttam önmagamat, maximum azt a torz verziót, amit a fent említett 'gonosz lény' ültetett belém. Talán azt éreztem, csupán ennyiből állok már, és a 'meggyógyult' énemet képtelen voltam megvizualizálni. Ha a gyógyulásra gondoltam, akkor ürességet láttam, azt, hogy teljesen ki lesz húzva a lábam alól a talaj, és mindent a nulláról kell elölről kezdenem, mint frissen helyrejött valakinek. És ezzel együtt jött a rémült kérdés: vajon lesz ehhez nekem elég erőm?
Én mostanra jutottam el arra a pontra, hogy egyszer csak megértettem: nem a betegségeim vagyok. Ez egy csomag, amit valamiért kiosztottak nekem, de a súlyos pakk alatt, valahol mélyen ott vagyok én. Őszintén bevallom: rengeteg bennem a kérdés, ki is vagyok pontosan én. Az elmúlt években nagyon sok álmomat elhagytam, letettem régi céljaimról, mindenről, mert a jobbanlétre (rosszabb napokon a túlélésre) koncentráltam, és közben valahogy annyi minden elfogyott belőlem. Szóval ezt nézve valóban kiüresedtem valamennyire. De azt például el kezdtem felismerni/elismerni, hogy a kép, amit magamról látok, sokkal rosszabb és torzabb, mint amilyennek valójában látnom kellene. Például csípőből elutasítottam azt a felvetést, hogy én jószívű vagyok, vagy hogy bárkinek bármi jót adtam volna az életem során, hiszen már túlságosan rám rakódott a Borderline következményeiből járó 'én mindenkinek csak ártok' érzés. Mostanában már ki tudom javítani az ilyen gondolataimat, és valahogy felszínre tudom magamban hozni, hogy tényleg tudok jószívű lenni. Tudom már szembesíteni magam azzal a ténnyel, hogy a depresszió rosszabbnak állít be, mint amilyen vagyok.
*
Egy kis kitérő: Amikor elkezdtem írni ezt a bejegyzést, jobb lelkiállapotban voltam, azóta azonban eltelt néhány nap, idő-és energiahiány miatt félbe kellett hagynom az írást. Közben pedig jönnek nehezebb napok, mint például a mai. Iszonyatos rosszkedvem volt végig, erőtlennek éreztem magam, minden motiváció hiányzott belőlem. Először elkezdtem belül tiltakozni: „Ezt nem engedhetem magamnak! Nem omolhatok össze, nem lehetek rosszul, nekem most már a jobbanlétre kell koncentrálnom!” Aztán rájöttem: ha most még az alap-nyomottság mellé még azon is görcsölök, hogy rosszul vagyok, akkor az beletaszít egy spirálba, ami egyre lejjebb ránt. Ugyanakkor ha elnyomom magamban, akkor az idővel felgyülemlik, és később még durvább tünetekkel tér vissza. Úgyhogy egyszerűen csak megengedtem magamnak, hogy ma gyengébb legyek. Ez így leírva talán furán hangzik, de megélve egy fokkal könnyebb volt így, mintha belehergeltem volna magam abba, hogy nem vagyok jól. Úgy voltam: „oké, ez most egy nyomottabb nap, nem baj, majd elmúlik”.
Azt hiszem, ez is egyfajta fejlődés.
*
Visszatérve tehát: valóban nem lehetetlen mentális betegként eljutni az önelfogadás/önszeretet szintjére, de ez egy folyamat. Nem fogja meggyorsítani a dolgot az, ha kvázi ránk szólnak, hogy „szeresd magad”, az pedig pláne nem segít, ha beleültetjük a szenvedő félbe a közhelyet, miszerint „addig mást sem fogsz tudni szeretni, addig mástól sem várhatod el, hogy szeressen”. Félreértés ne essék, szerintem is van igazság az idézett mondatokban, de bizonyos szituációkban, bizonyos ponton ezek a jótanácsnak szánt szövegek kifejezetten rontanak a helyzeten. Engedjük, hogy mindenki a saját tempójában járja be ezt az utat! Van mindannyiunknak bőven elég feladata, amivel meg kell küzdeni, mindennek megvan a helye és az ideje. Ne rugdossuk, sürgessük egymást látszólag segítőkész, valójában hátráltató mondatokkal! Inkább mondjuk azt: „Tarts ki!” Mert a gyógyulni akaró beteg igenis elindult már egy úton, még ha azt külső szemlélők nem is látják át. Ne azt éreztessük, hogy kevés, amit produkál, hanem biztosítsuk: jó úton halad, és biztassuk szeretettel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése