Akkor most mit tegyen az ember?

Őszintén szólva nehezebb ezt a blogot írni, mint gondoltam. Mostanság egyébként sem volt túl sok időm, mert más projektek kötöttek le, amik kitöltötték a napjaimat, és mellette nem maradt energiám másra.

Az igazság az, hogy bőven volna mit mesélni, volna miről írni - ugyanakkor akadályozó tényezőket látok magam előtt, ami elég szomorú. Azt hiszem, a legutóbbi Határeset-videóban említettem, hogy már nem merek mesélni az érzéseimről, az életem történéseiről, mert hiába telt el tíz év, hiába szereztem a tíz év alatt rengeteg pozitív tapasztalatot, oda-vissza támogatást, mégis, ugyanúgy ott tartunk, hogy az ember nem mer beszélni. Nem mer őszintén írni, felszólalni, mert folyton rettegni kell, ki hogy reagál.

Már eleve induljunk ki abból, hogy ha azt mondjuk, mentális betegség, az szinte valamiféle szitokszóval egyezik meg. Félve mondod ki, mintha legalábbis azt kellene bevallanod, hogy halálos fertőző betegséged van - soha nem tudhatod, ki hogy fogadja. Én a mai napig szorongással mondom ki ezt a két szót, mert már szinte hallom a hőzöngést, hogy "micsoda, az nem betegség, csak jó dolgában az ember nem tud már  mit kitalálni, ez csak hiszti, nincs is semmi bajod". És ez rettenetes. Rettenetes, mert nem elég, hogy az érintettnek meg kell küzdenie nap mint nap a tüneteivel, az életben maradásért, de még az ítélkezéssel, részvétlenséggel is rendszerint szembesülnek, mintha anélkül nem lenne elég nehéz. Sajnos úgy érzem, még évtizedekig téphetném erről a számat, nem lesz előrelépés ebben az ügyben.

Aztán ott van egy másik, internetes jelenség, amivel nemrég találkoztam, és főleg a fiatalok körében pörög. Ezt úgy nevezték el, hogy "sadfishing". Nagyon leegyszerűsítve abból áll, hogy az emberek drámai tartalmakat, nehéz érzelmekről szóló posztokat, panaszkodásokat osztanak meg a több lájk, a figyelemkeltés érdekében. Ezek egy része erősen eltúlzott, és valóban csak egyfajta "érdekből" születik, nem valós segélykiáltás. De hol lehet vajon meghúzni a határt? Ez nagyon veszélyes. Mert ha valaki TÉNYLEG komoly bajban van lelkileg, és segélykiáltást intéz kifelé, lehet, hogy a sok sadfishing után őt is ezzel támadják a szkeptikusok, és nem veszik komolyan. Vagy ami rosszabb, belerúgnak még egyet.

Egyszerűen nem létezik arany középút. Régebben kifejezetten titkolni, szégyellni kellett a gyengeséget, a lelki gondokat, mert mint írtam, nem tudhattad, milyen fogadtatásra lel. Az ember nem számíthatott segítségre, mert lekicsinyítették a baját, elhajtották azzal, hogy hisztizik, tinédzser, majd kinövi, mindenkinek vannak nehéz napjai, ne drámázzon. Most átestünk a ló túloldalára, amihez nagyban hozzátett az internet, az érzékenyítés - ezzel rengeteg olyan új jelenség ömlik az ember nyakába, amihez igazodni kell, megérteni, haladni a korral, és persze ott vannak azok, akik megmaradnak a régi mintákban, és szidják az újat, hiszen "nekem is rossz volt, de túléltem, felnőttem".
Valahol jó az, hogy a tinédzserek már megtehetik ezt, hogy kifejezik lelki problémáikat, de felmerül az a problémakör, ami az én gyógyulási esélyeimet is lenullázta az első tíz évben. Mégpedig a kamaszkor, kamaszodás. A tinédzserévekben sokan élik meg nehezen a változást, ahogy fejlődnek, formálódnak, sokaknál felüti fejét a meg nem értettség érzése, sokkal érzékenyebbé és síróssá válnak, stb. Igen ám, csakhogy bizonyos mentális betegségek éppen tinédzserkorban kezdődnek, és nagyon nehéz megkülönböztetni, hogy ez most sima "tinédzserkori átmeneti gond", vagy egy betegség kezdete, amit fülön kéne csípni. Én is tizenöt éves voltam, amikor elkezdődött nálam a baj. És engem is azzal hajtottak el mindenhonnan, hogy csak tinédzserhiszti, majd kinövöm. A többi meg már történelem...

A sadfishing tulajdonképpen ennek az internetes, modern verziója. Itt is nehéz különbséget tenni a múló tinédzserkori válság és a komolyabb betegség között. Habár véleményem szerint attól még, mert "múló tinédzserkori válságról" beszélünk, ők is ugyanúgy igényelhetik a segítséget, hogy könnyebben átlendüljenek ezeken az időkön.

Mindent összevetve: itt állok lassan harminchat évesen, több mint húsz éve küzdök a tünetekkel, és tíz éve beszélek, írok róla (szintén tíz éve állok kezelés alatt). És még mindig ott tartok, hogy nem mindig merek beszélni. Főleg, mert a legutóbbi munkahelyem olyan jónak tűnt (számomra is sokáig), hogy nyilvánvalóan csak én cseszhettem el a dolgokat, mert borderline tüneteket produkáltam, mi sem természetesebb. Csak én tudom, hogy ez ennél összetettebb.
De már nem merek beszélni.

Kiközösítés főműsoridőben - gondolatok

Eredetileg nem erről szerettem volna írni, de annyi gondolat kavarog most a fejemben ezzel kapcsolatban, hogy inkább kiadnám magamból.

Rólam köztudott, hogy nem nézek tévét. Ez kicsit régre nyúlik vissza. Amíg otthon laktam, mindig mindkét szobában ment a televízió, ezért sok olyan dolgot láttam, amit még felnőttként sem sikerült megemésztenem. Ma már tudom, hogy ez is a betegségem része. Az agyam egyszerűen nem úgy regisztrálja a beömlő jeleneteket, ahogy kellene. Hiába tudom egyébként, hogy amiket látok, azok megrendezett, eljátszott dolgok, mégis valósnak élem meg, felzaklatnak a képek, hangok. Ezért nem nézek filmeket sem, vagy csak nagyon ritkán. Még egy vígjátékban is vannak viccesnek szánt véres, gyilkolászós jelenetek (sosem felejtem el, amikor az egyik exem megnézette velem a Dogmát…), emiatt úgy érzem, sosem vagyok biztonságban, és ha új filmet, műsort mutatnak nekem, mindig gyomorgörccsel ülök neki.
Amióta egyedül élek, száműztem a tévézést és a filmnézést az életemből. A párom szeret tévézni, ezért közös megegyezéssel az egyik szobában van televízió, de ha ő azt nézi, én nyugodtan behúzódhatok a saját szobámba, így mindenki boldog. Hogy, hogy nem, valahogy odakeveredtem mellé, amikor elkezdte nézni az Árulókat, és odaragadtam, így ez most nekünk egy közös program, hogy minden adást együtt megnézünk. A műsor egyébként nagyon izgalmas, tetszik a koncepció, a helyszín, szóval szívesen nézem. Nem tudom, ki mennyire ismeri, követi vagy nem követi, ezért ezt most nem is szeretném jobban kibontani, csak annyira térnék ki rá, amennyire a bejegyzésem megkívánja.
Lényegében x játékos nyomozgat, ki köztük az ártatlan és ki az áruló. Afféle gyilkosos játék, amilyeneket sokan gyerekként is játszottak az osztályukkal, vagy a baráti körükkel. Megy a klikkesedés, a „mindenki gyanús mindenkinek”, főleg ahogy haladunk előre a műsor vége felé. A játékosok legtöbbje szegről-végről, jobban vagy kevésbé ismeri egymást, gyakran mennek az ölelkezések, a „jaj, így szeretlek, úgy szeretlek” jelenetek. Van ott azonban egy olyan játékos, aki nem tud beilleszkedni ebbe az ömlengős, „szemedbe mosolygok, majd hátba támadlak” körbe. Egyszerűen mert zárkózottabb és érzékenyebb, illetve nem is ismerik őt a többiek, mivel nem celebről beszélünk, hanem egy színésznőről, és nem az agyonnyomatott nevek közül származóról.
Adva van a fő koncepció: a többiek árulónak hiszik, pedig ártatlan. Miért hiszik árulónak? Mert ő csendesen meghúzódott. Rászóltak egyesen: ez gyanús, ne így csinálja. Akkor az adott játékos előjött eddigi megfigyeléseivel, hogy segítse a nyomozást – akkor pedig azért vált gyanússá. A nézőnek ez egy pontig szórakoztató, hiszen röhögünk a markunkba, hogy mennyire rosszul gondolják a többiek, mi bezzeg tudjuk itt a tévé másik oldalán, hogy a játékos ártatlan. Azonban ez – számomra – részről részre egyre kellemetlenebb, sőt, felzaklat. A legutolsó adásban már arra is beszóltak, hogy kicsit erősebben sminkelte ki magát, EZ GYANÚS, letorkolják, ha szóhoz jutna, leszólták, miért nem ment oda hozzájuk bratyizni az egyik feladat után, gyakorlatilag minden lélegzetvételét megkérdőjelezik. Látszik szegényen, hogy erősen küzd, de egyre kimerültebb ettől a rengeteg támadástól. A legutóbbi adásban egy újabb, durván kiközösítő jelenetnek lehettünk szemtanúi: a játékos ismét megpróbálta rendezni a nézeteltéréseket, eloszlatni a félreértéseket, ám az öt-hat főből álló brancs gyakorlatilag lehurrogta őt, majd még odavetettek egy „de azért köszi a próbálkozást”-féle mondatot. Ekkor a játékos sírva vonult félre.

Lehetne most olyan kérdéseken rugózni, hogy „ez csak egy műsor”, „tudta, mit vállal”, „nem láthatjuk teljesben, mi volt ott, hogyan vágták meg”, „nem tudhatjuk, milyen feszült idegállapotban vannak a játékosok”, ezeket nem is vitatom. De induljunk ki abból, amit mi, nézők láthatunk az egészből! Ez a kiragadott eseménysorozat sajnos egy az egyben lefesti az iskolai kiközösítéseket is. Amikor kipécéznek valakit, csak mert más, mert nem tud a birkanyájjal menni, mert nem sikerül a megfelelő embereknél bevágódnia, mert csendesebb, mert nem ölelkezős, mert introvertált – és még sorolhatnánk, a lista végtelen. Ma már létezik erre a ’bullying’ kifejezés, az én időmben még nem így hívták, de létezett, ahogy előttem és utánam is. Sajnos. És ez a szomorú. A műsor esetében annyi a megnyugtató, hogy itt már felnőtt emberekről beszélünk, akik csak néhány hétre voltak így összezárva, utána mindenki mehetett Isten hírével, nem is kell többé érintkezniük (bár azért remélem, később bocsánatot kértek/kérnek a játékostól az undorító viselkedésükért). Hozzáteszem, ez a felnőtteket sem menti fel, és ugyanúgy elítélem, ha például egy munkahelyen megy a másik fúrása és cseszegetése. De amikor gyerekként/tinédzserként, a fejlődés és felnőtté érés közepén érik az embert ilyen kiközösítések, bántalmazások, az nagyon súlyos, néha helyrehozhatatlan sérüléseket és nyomokat hagy az emberben.

Aztán az ilyen ember leül megnézni egy műsort, és a látottak visszahozzák a régi traumákat.

Nem tudom, miért van ennyire belekódolva az emberekbe, hogy rászálljanak arra, aki kilóg a sorból. Mi hasznuk származik belőle? Ettől lesz nekik jobb? Igen, sajnos. A volt osztálytársaim is felnőttek, élik az életüket, úgy emlékeznek vissza az iskolára, mint életük legszebb éveire, és némelyikük MÉG MINDIG képes röhögni rajtam. Valószínűleg a kiközösítésemre is egy jó heccként gondolnak vissza. Én régen azzal áltattam magam, hogy majd ha felnőnek, talán felnőtt fejjel elszörnyednek régi tetteiken, de sajnos amennyit később még tapasztaltam belőlük, nem ezt igazolja. Nem ismerőseim a közösségi felületeken (ezt anno még ki is kérték maguknak, hogy miért nem igazolom vissza őket), de így is eljutott hozzám két eset, már jóval az elballagásunk után. Az egyik esetben éppen osztálytalálkozót szerveztek, és egy nyilvános bejegyzés kommentszekciójában vitatták meg a részleteket. Miután én jeleztem, hogy nem kívánok részt venni az eseményen, ugyanebben a szekcióban zúgolódtak, röhögtek rajtam, pletykákat terjesztettek rólam. Rendkívül érett viselkedés.
A másik esetben valamelyik gimis osztálytársam megtalálta az egyik feltöltött dalomat a Youtube-on, és közzétette az idővonalán. Több volt osztálytárs leszólta a dalt, a hangomat, röhögtek, „még mázli, hogy gimiben nem vágta belénk a nagykést”, „miért nem mondja meg végre valaki neki, hogy ne erőltesse az éneklést?” Mivel mint mondtam, nem ismerőseim, ezért erről nem is szereztem volna tudomást, de az egyik egykori gimis barátnőm is látta a bejegyzést, és ő mesélte el a dolgot. Hát, nem mondom, elkeserített – ezután évekig nem, vagy csak alig-alig mertem megosztani a dalaimat, szinte titokban bűvészkedtem fel őket egy-egy kevésbé ismert felületre.
Szóval igen, a bántalmazókat, kiközösítőket ez valamiért kielégíti, boldoggá teszi, de soha a büdös életben nem fogom megérteni, miért. Nem azért, mert ne tudnék belemélyedni ebbe, boncolgatni, hogy „hát biztos ő is önbizalom-hiányos volt, és ezzel ellensúlyozta”, „hát biztos rossz volt otthon a családi háttér”, szóval lehetnék megértő és empatikus, de nem akarok az lenni. Mert én voltam az, aki elszenvedte a szemétségeiket, ezért nem, nem tudok elnéző lenni.

Mindemellett az évek elteltével ezek egyre inkább háttérbe szorulnak a lelkemben, nem gondolkozom a volt osztálytársaimon, de bizony az olyan szituációk, mint amit a műsorral kapcsolatban írtam, néha még előhozzák. Ilyenkor elönt a tehetetlen harag, de már nem magam miatt, hanem azért, mert tudom, hogy még rengeteg, RENGETEG helyen folyik a kiközösítés, a bullying, a bántalmazás, szerintem minden iskolára jut egy, és a rohadt életbe, ez nem helyes. Ezt valahogy alapjaiban ki kellene gyomlálni az erre hajlamos emberekből. De még mindig nincs hatásos közbelépés, még mindig kapjuk a híreket, hány fiatal lett öngyilkos, hány ember betegedett bele a támadásokba.

Bárcsak tudnék hasznos tanácsot és megoldást adni, de nem tudok. Ugyanakkor ölbe tett kézzel sem tudok ücsörögni. Jelenleg a legtöbb, amit tehetek, és amit már tíz éve teszek, hogy megosztom a gondolataimat, hátha segítséget nyújtok a sorstársaimnak.

Sajnálom, hogy ez egy ilyen csapongó bejegyzés lett…

U.i.: Ezután sem fogok tévét nézni.

Az önelfogadásról

Könnyedén mondjuk, hogy 'szeresd magad', 'fogadd el magad', de ez egy nagyon nehéz valami. Hiszen nézzük csak meg, mi jár például egy Borderline személyiségzavarral! Szélsőséges hangulatzavarok, olyan rohamok, ami alatt, mondhatni egy módosult tudatállapotban, akaratunkon kívül bántjuk a szeretteinket. Ezt követi a masszív bűntudat, a szembesülés azzal, hogy bántottunk valakit, akit szeretünk. Ez pedig - főként ismétlődő esetekben - már hozza is magával az öngyűlöletet.
Ha mindez még ráadásul úgy történik, hogy nincs diagnózis, tehát nem is tudjuk, mi történik velünk, akkor ez még nehezebb eset. Mert mivel nem tudjuk, mi ez, nem is vagyunk képesek elválasztani a 'beteg' felet és az igazi önmagunkat egymástól. A kettő teljesen összekeveredik, megkérdőjelezzük, kik vagyunk, mi ez a valami, amit nem tudunk uralni, és szerintem ilyenkor az a legutolsó gondolatunk, hogy szeressük magunkat - már hogyan is tehetnénk, amikor a szerettünk éppen miattunk sír?

A depresszió sem könnyíti meg a helyzetet. Annak egyik tünete, hogy mindent sötétnek és kétségbeejtőnek látunk, elhagy minket az életerő, néha az ágyból sem tudunk kikelni, néha egy sima mosakodás is hatalmas megerőltetést kíván, vagy az, hogy lejussunk a sarki boltig. Torz képet látunk magunkról, egy sokkal rondább képet, mint amilyenek valójában vagyunk. Ugyan hogy tudnánk ezt a torz valamit szeretni?

Ahhoz, hogy az önszeretet, de legalábbis az önelfogadás útjára lépjünk, elsőként meg kell tanulnunk a mentális betegségek tüneteit elválasztani az igazi önmagunktól. Ez nagyon-nagyon nehéz, minél később kap az ember szakmai segítséget, annál nehezebb. Mert minél tovább élünk 'kezeletlenül', annál inkább összekeveredik, mi az igaz, mi a hamis, mik a reális és az irreális félelmek, és még sorolhatnám. Ha ezeket a betegségeket megszemélyesíteném, azt mondanám, egy gonosz lény él bennünk, akinek az az érdeke, hogy rossznak, szerethetetlennek és haszontalannak lássuk magunkat, hátranyomva, vagy magába nyelve az egészséges énünket. Ő 0-24-ben a fejünkben, lelkünkben van, és a környezetünkben hiába próbálnak a szeretteink arról meggyőzni minket, hogy 'de hát mi szeretünk', meg 'igenis egy okos, szép és szeretni való ember vagy', mert a gonosz lény erősebbnek bizonyul.

Szóval nem szépítem, ez egy iszonyatosan hosszadalmas folyamat tud lenni, de természetesen embere válogatja, nincs két egyforma eset, két egyforma lélek, két egyforma sors. Ebből a szempontból én csak a magam nevében tudok beszélni. Igen, én is rengetegszer megkaptam az elmúlt években, hogy próbáljam meg elfogadni, szeretni magam, csináljak önismereti ezt-azt. És én próbáltam. De azt gondolom, ez egy olyan pont, amihez egyszer csak elérsz, és akkor már tudsz vele dolgozni. Az első évek rengeteg más munkáról szólnak. Terápiákról, kezelésekről, eltemetett sérülésekkel való szembenézésről. Ki kell bogozni, hogy mik rakódtak ránk, hol, miért, és igen, ez egy nagyon hosszú folyamat, ami felkavarja az állóvizet, sok-sok fájdalmat felszínre hoz, és nem csettintésre, varázsütésre oldódnak meg.
Nem tagadom, néha előfordult velem az, hogy a gyógyulás gondolata megrémített. Nem azért, mert nem akartam jobban lenni, nagyon is akartam. Ugyanakkor felmerült bennem: mi marad belőlem, ha meggyógyulok? Ki leszek akkor? Mire engem diagnosztizáltak és kezelni kezdtek, addigra már tíz éve küszködtem a tünetekkel. Annyira eggyéolvadtam velük, hogy már nem is láttam önmagamat, maximum azt a torz verziót, amit a fent említett 'gonosz lény' ültetett belém. Talán azt éreztem, csupán ennyiből állok már, és a 'meggyógyult' énemet képtelen voltam megvizualizálni. Ha a gyógyulásra gondoltam, akkor ürességet láttam, azt, hogy teljesen ki lesz húzva a lábam alól a talaj, és mindent a nulláról kell elölről kezdenem, mint frissen helyrejött valakinek. És ezzel együtt jött a rémült kérdés: vajon lesz ehhez nekem elég erőm?

Én mostanra jutottam el arra a pontra, hogy egyszer csak megértettem: nem a betegségeim vagyok. Ez egy csomag, amit valamiért kiosztottak nekem, de a súlyos pakk alatt, valahol mélyen ott vagyok én. Őszintén bevallom: rengeteg bennem a kérdés, ki is vagyok pontosan én. Az elmúlt években nagyon sok álmomat elhagytam, letettem régi céljaimról, mindenről, mert a jobbanlétre (rosszabb napokon a túlélésre) koncentráltam, és közben valahogy annyi minden elfogyott belőlem. Szóval ezt nézve valóban kiüresedtem valamennyire. De azt például el kezdtem felismerni/elismerni, hogy a kép, amit magamról látok, sokkal rosszabb és torzabb, mint amilyennek valójában látnom kellene. Például csípőből elutasítottam azt a felvetést, hogy én jószívű vagyok, vagy hogy bárkinek bármi jót adtam volna az életem során, hiszen már túlságosan rám rakódott a Borderline következményeiből járó 'én mindenkinek csak ártok' érzés. Mostanában már ki tudom javítani az ilyen gondolataimat, és valahogy felszínre tudom magamban hozni, hogy tényleg tudok jószívű lenni. Tudom már szembesíteni magam azzal a ténnyel, hogy a depresszió rosszabbnak állít be, mint amilyen vagyok.

*

Egy kis kitérő: Amikor elkezdtem írni ezt a bejegyzést, jobb lelkiállapotban voltam, azóta azonban eltelt néhány nap, idő-és energiahiány miatt félbe kellett hagynom az írást. Közben pedig jönnek nehezebb napok, mint például a mai. Iszonyatos rosszkedvem volt végig, erőtlennek éreztem magam, minden motiváció hiányzott belőlem. Először elkezdtem belül tiltakozni: „Ezt nem engedhetem magamnak! Nem omolhatok össze, nem lehetek rosszul, nekem most már a jobbanlétre kell koncentrálnom!” Aztán rájöttem: ha most még az alap-nyomottság mellé még azon is görcsölök, hogy rosszul vagyok, akkor az beletaszít egy spirálba, ami egyre lejjebb ránt. Ugyanakkor ha elnyomom magamban, akkor az idővel felgyülemlik, és később még durvább tünetekkel tér vissza. Úgyhogy egyszerűen csak megengedtem magamnak, hogy ma gyengébb legyek. Ez így leírva talán furán hangzik, de megélve egy fokkal könnyebb volt így, mintha belehergeltem volna magam abba, hogy nem vagyok jól. Úgy voltam: „oké, ez most egy nyomottabb nap, nem baj, majd elmúlik”.
Azt hiszem, ez is egyfajta fejlődés.

*

Visszatérve tehát: valóban nem lehetetlen mentális betegként eljutni az önelfogadás/önszeretet szintjére, de ez egy folyamat. Nem fogja meggyorsítani a dolgot az, ha kvázi ránk szólnak, hogy „szeresd magad”, az pedig pláne nem segít, ha beleültetjük a szenvedő félbe a közhelyet, miszerint „addig mást sem fogsz tudni szeretni, addig mástól sem várhatod el, hogy szeressen”. Félreértés ne essék, szerintem is van igazság az idézett mondatokban, de bizonyos szituációkban, bizonyos ponton ezek a jótanácsnak szánt szövegek kifejezetten rontanak a helyzeten. Engedjük, hogy mindenki a saját tempójában járja be ezt az utat! Van mindannyiunknak bőven elég feladata, amivel meg kell küzdeni, mindennek megvan a helye és az ideje. Ne rugdossuk, sürgessük egymást látszólag segítőkész, valójában hátráltató mondatokkal! Inkább mondjuk azt: „Tarts ki!” Mert a gyógyulni akaró beteg igenis elindult már egy úton, még ha azt külső szemlélők nem is látják át. Ne azt éreztessük, hogy kevés, amit produkál, hanem biztosítsuk: jó úton halad, és biztassuk szeretettel!

Start

Dóri vagyok, a Határeset blog írója, amit 2014-től 2019-ig vezettem.
Rengeteget segített ez nekem annak idején - végigvezettem a tüneteimet, leírtam pillanatnyi állapotaimat, mélyrepüléseket, jobb napokat. A bejegyzésekkel együtt fejlődtem, formálódtam, tanultam magamról, emellett nagyon sok sorstárs rábukkant a blogra, és azt mondták, sokat segítettem nekik. Sőt, még hozzátartozók is felkerestek azzal, hogy a blogom segített nekik megérteni, mi ez az egész Borderline szindróma.

Az évek során átálltam a videók gyártására, saját Youtube-csatornát intítottam a Határesetnek, ahol szintén fontos visszajelzéseket kaptam.
2019-ben úgy éreztem, túl vagyok a nehezén, már mindent leírtam, amit szerettem volna, így egy zárszóval elbúcsúztattam a blogot, de nem töröltem, máig olvasható.

Az elmúlt időszakban azonban sokat motoszkált bennem egy új blog indítása, afféle folytatásként, mégis friss kezdetként. Nem tagadom: bár a videókkal is sok embert meg tudtam szólítani, de hozzám mindig is közelebb állt az írás. Ezért, bár persze a videózást is folytatom, létrehoztam ezt az új blogot, ahová kedvem szerint leírhatom gondolataimat, érzéseimet.

Íme tehát a Határeset testvérblogja, a Láthatár!