Őszintén szólva nehezebb ezt a blogot írni, mint gondoltam. Mostanság egyébként sem volt túl sok időm, mert más projektek kötöttek le, amik kitöltötték a napjaimat, és mellette nem maradt energiám másra.
Az igazság az, hogy bőven volna mit mesélni, volna miről írni - ugyanakkor akadályozó tényezőket látok magam előtt, ami elég szomorú. Azt hiszem, a legutóbbi Határeset-videóban említettem, hogy már nem merek mesélni az érzéseimről, az életem történéseiről, mert hiába telt el tíz év, hiába szereztem a tíz év alatt rengeteg pozitív tapasztalatot, oda-vissza támogatást, mégis, ugyanúgy ott tartunk, hogy az ember nem mer beszélni. Nem mer őszintén írni, felszólalni, mert folyton rettegni kell, ki hogy reagál.
Már eleve induljunk ki abból, hogy ha azt mondjuk, mentális betegség, az szinte valamiféle szitokszóval egyezik meg. Félve mondod ki, mintha legalábbis azt kellene bevallanod, hogy halálos fertőző betegséged van - soha nem tudhatod, ki hogy fogadja. Én a mai napig szorongással mondom ki ezt a két szót, mert már szinte hallom a hőzöngést, hogy "micsoda, az nem betegség, csak jó dolgában az ember nem tud már mit kitalálni, ez csak hiszti, nincs is semmi bajod". És ez rettenetes. Rettenetes, mert nem elég, hogy az érintettnek meg kell küzdenie nap mint nap a tüneteivel, az életben maradásért, de még az ítélkezéssel, részvétlenséggel is rendszerint szembesülnek, mintha anélkül nem lenne elég nehéz. Sajnos úgy érzem, még évtizedekig téphetném erről a számat, nem lesz előrelépés ebben az ügyben.
Aztán ott van egy másik, internetes jelenség, amivel nemrég találkoztam, és főleg a fiatalok körében pörög. Ezt úgy nevezték el, hogy "sadfishing". Nagyon leegyszerűsítve abból áll, hogy az emberek drámai tartalmakat, nehéz érzelmekről szóló posztokat, panaszkodásokat osztanak meg a több lájk, a figyelemkeltés érdekében. Ezek egy része erősen eltúlzott, és valóban csak egyfajta "érdekből" születik, nem valós segélykiáltás. De hol lehet vajon meghúzni a határt? Ez nagyon veszélyes. Mert ha valaki TÉNYLEG komoly bajban van lelkileg, és segélykiáltást intéz kifelé, lehet, hogy a sok sadfishing után őt is ezzel támadják a szkeptikusok, és nem veszik komolyan. Vagy ami rosszabb, belerúgnak még egyet.
Egyszerűen nem létezik arany középút. Régebben kifejezetten titkolni, szégyellni kellett a gyengeséget, a lelki gondokat, mert mint írtam, nem tudhattad, milyen fogadtatásra lel. Az ember nem számíthatott segítségre, mert lekicsinyítették a baját, elhajtották azzal, hogy hisztizik, tinédzser, majd kinövi, mindenkinek vannak nehéz napjai, ne drámázzon. Most átestünk a ló túloldalára, amihez nagyban hozzátett az internet, az érzékenyítés - ezzel rengeteg olyan új jelenség ömlik az ember nyakába, amihez igazodni kell, megérteni, haladni a korral, és persze ott vannak azok, akik megmaradnak a régi mintákban, és szidják az újat, hiszen "nekem is rossz volt, de túléltem, felnőttem".
Valahol jó az, hogy a tinédzserek már megtehetik ezt, hogy kifejezik lelki problémáikat, de felmerül az a problémakör, ami az én gyógyulási esélyeimet is lenullázta az első tíz évben. Mégpedig a kamaszkor, kamaszodás. A tinédzserévekben sokan élik meg nehezen a változást, ahogy fejlődnek, formálódnak, sokaknál felüti fejét a meg nem értettség érzése, sokkal érzékenyebbé és síróssá válnak, stb. Igen ám, csakhogy bizonyos mentális betegségek éppen tinédzserkorban kezdődnek, és nagyon nehéz megkülönböztetni, hogy ez most sima "tinédzserkori átmeneti gond", vagy egy betegség kezdete, amit fülön kéne csípni. Én is tizenöt éves voltam, amikor elkezdődött nálam a baj. És engem is azzal hajtottak el mindenhonnan, hogy csak tinédzserhiszti, majd kinövöm. A többi meg már történelem...
A sadfishing tulajdonképpen ennek az internetes, modern verziója. Itt is nehéz különbséget tenni a múló tinédzserkori válság és a komolyabb betegség között. Habár véleményem szerint attól még, mert "múló tinédzserkori válságról" beszélünk, ők is ugyanúgy igényelhetik a segítséget, hogy könnyebben átlendüljenek ezeken az időkön.
Mindent összevetve: itt állok lassan harminchat évesen, több mint húsz éve küzdök a tünetekkel, és tíz éve beszélek, írok róla (szintén tíz éve állok kezelés alatt). És még mindig ott tartok, hogy nem mindig merek beszélni. Főleg, mert a legutóbbi munkahelyem olyan jónak tűnt (számomra is sokáig), hogy nyilvánvalóan csak én cseszhettem el a dolgokat, mert borderline tüneteket produkáltam, mi sem természetesebb. Csak én tudom, hogy ez ennél összetettebb.
De már nem merek beszélni.
